HEGYI SZIL
Ulmus glabra

Közepes termetű fa, legfeljebb 25 méter magasra nő. Európai elterjedésű, magashegységi, középhegységi faj, helyenként a dombvidékeken is előfordul. Északon a síkvidékek fája, de Közép- és Dél-Európában a hűvös hegyvidékeken él. Hűvös éghajlatot igényel, de rövidebb vegetációs idővel is beéri. Lomberdeink értékes, árnyéktűrő, de ritkuló elegyfája. Hosszabb életű fafaj, 150-200 éves koráig is elél.

Kérge sokáig sima, később sekélyen repedezett, idős korban a kéregcserepek felső rétege lehámlik. Gyökérzete mélyre hatoló. Levelei visszás tojásdad alakúak (a csúcs felőli harmadban a legszélesebbek), az erősebb hajtásokon a csúcsuk három karéjú, a levelek tapintása érdes. A levélszélek kétszeresen fűrészesek, a levélfelület serteszőrös, érdes tapintású. Zöldes vörös, levélhónaljból induló, gömbölyű csomókban nyíló virágait márciusban, még lombfakadás előtt láthatjuk. 2-2,5 cm hosszú kerekded lependék termése közepén van a mag (makkocska), május első felében érik és hullik le. Fája vörösesbarna, kemény, nehezen hasadó.

A három őshonos hazai szilfajunk közül (mezei, hegyi, vénic szil) a mezei szil legjobban, a hegyi szil közepesen érzékeny a szilfavész néven emlegetett kórképre. Okozója az Ophiostoma ulmi (régebbi nevén Ceratocystis ulmi) tömlősgomba, melyet szúfélék terjesztenek. Micéliuma a hajtások és a fiatalabb ágak szijácsában terjed, és a vízszállító edények eltömésével a lombozat hervadását, majd a fa pusztulását okozza. Az 1918-ban Hollandiából indult járvány másfél év alatt egész Európát végig pusztította. Az 1960-as években újabb járványhullám lépett fel. Emiatt nagyon sok szilfa pusztult el a XX. század folyamán.

Az Országos Erdészeti Egyesület gondozásában meghirdetett év fája mozgalomban a hegyi szil az 1999. évben volt az év fája.

Összeállította: Bús Mária

• Bartha Dénes: Magyarország fa- és cserjefajai Mezőgazda Kiadó, 1999.
• Gencsi László, Vancsura Rudolf: Dendrológia Mezőgazda Kiadó, 1992.

Tanösvény térkép, ismertető.